Köszönjük Zsolt!
2022. november. 02. 19:11
Az idei szezon kezdetekor vált biztossá, hogy csapatkapitányunk, Hatvany Zsolt befejezi aktív pályafutását.
Vasárnap, a DKSE NBI-es csapatának Szolnok elleni mérkőzése előtt búcsúztatjuk a mieink csapatkapitányát, Hatvany Zsoltot. Akik ismerik őt tudják, hogy mit jelent, jelentett számára a röplabdázás, mellyel a Dózsa György Általános Iskolában ismerkedett meg.
– Kisiskolásként több sportágat kipróbáltam, fociztam a Dunaferrben és két évig kajakoztam is, ahonnan még aranyérmem is van, végül azonban a röplabdázásnál kötöttem ki. Talán sorsszerű volt ez, hiszen a bátyám ekkor már röpizett, és ötödikes koromban az egykori kiváló játékos, röplabdaedző, Ruffing Péter lett a testnevelő tanárom. Nagyon tetszett minden, amit a röplabdázás adott, ráadásul egyre többen csatlakoztak hozzánk, így lett egy nagyon jó közösségünk. Az első érmemet ekkor szereztem, amely a megyei versenyen elért győzelmünk volt. Amire az általános iskolát befejeztem tudtam, hogy a felnőtt együttesben szeretnék játszani, de azt is, hogy ehhez nagyon sokat kell tanuljak, dolgozzak. Miután a Dunaferr korosztályos csapatába kerültem nagyon jó edzők segítették a fejlődésemet. Szász Antal, Rabi József, Liszi Ferenc, Ruffing Péter, Kelemen István, Szabó Gábor, majd felnőttként Tomanóczy Tibor. Minden korosztályban rendkívül jó, nagyon erős játékkerettel rendelkező csapatunk volt. Az ország legjobbjai közé tartoztunk. Kelemen István vezetőedzőnk a lehető legtöbbet akarta elérni velünk, és azt rengeteg munkával ki is hozta belőlünk. Az volt akkoriban a legnagyobb probléma, ha valamelyik utánpótlás versenyt nem nyertük meg. Az akkori keretünk erejét mutatta meg később, hogy közülünk többen felnőtt válogatottak lettek. De nem csak a Dunaferrnél, hanem a középiskolás csapatban is játszottam, Liszi Feri bácsi edző vezetésével, ahol több Diákolimpiát sikerült megnyernünk. Ekkor azonban jóval több terhelést kaptunk, mint az előző években, hiszen napi három edzésünk volt, a hétvégéken bajnoki meccsekkel, emellett természetesen tanulnunk is kellett.
Zsolt a korosztályos csapataiban sorra érte el az országosan is kimagasló eredményeket, így nem volt véletlen, hogy nagyon fiatalon bekerült a felnőtt csapat keretébe is.
– Nagyon fiatalon, 14 évesen már a felnőtt edzéseken is részt vettem, emellett természetesen a saját korosztályom edzésein és Liszi Feri bácsi külön edzésein is keményen dolgoztam. Visszagondolva ez megterhelő, de nagyon boldog időszak volt. 15 éves voltam, amikor bekerültem a felnőtt csapat 14-es szűkített keretébe, ahol a felkészülési meccseken szerepet kaptam, ezt követően pedig a bajnokikon Ruffing Pétertől egy-egy labdamenet, pont erejéig pályára kerültem. Két szezon után 17 évesen már több lehetőséget kaptam, ami óriási kihívás volt számomra. Nagy megtiszteltetés volt, hogy a felnőttek között játszhattam, hiszen oda engem kiválasztottak, nem pedig a korom miatt kerültem be. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy a felnőtt csapatban, az NBI-ben szerepeljek. Volt eredménye a rengeteg munkának.
Ennek az időszaknak az érdekessége volt, hogy testvérével, Attilával együtt játszott. De ez vajon előny, vagy hátrány volt-e Zsolt számára?
– Egyáltalán nem volt hátrány, inkább előny. De talán jobb szó erre, hogy érdekes volt az, hogy a testvéremmel együtt játszhattam, akivel a pályán teljesen más volt a kapcsolatom, mint az életben. A pályán ugyanis nagyon sokat veszekedtünk, míg otthon egyáltalán nem. A viták azonban azért voltak, mert mindig volt elvárásunk egymással szemben. Ezek pedig a fejlődésünket segítették. Mindig motiváltuk egymást, de ez kívülről elég érdekesnek tűnhetett.
Az edzőnek, pedagógusnak nagy szerepe van egy fiatal életében. Elég egy jó szó, egy jókor jött egyénre szabott feladat, lehetőség. Ez így volt Zsolttal is.
– A legemlékezetesebb pillanat Dabashoz, a junior döntőhöz kötődik. Ekkor Szabó Gábor volt a vezetőedzőnk. Nagyon komplett, mondhatni brutális keretű volt az a csapat, a kezdőbe is nehéz volt bekerülni, én nem is voltam a kezdő sor tagja, sőt arról sem volt szó, hogy egyáltalán pályára fogok lépni. A Kecskeméttel játszottuk a döntőt, ahol 2:0-ás hátrányban voltunk. Vezetőedzőnk ekkor adott nekem lehetőséget, melyet követően megfordítottuk, majd meg is nyertük a meccset 3:2-re. Így junior bajnokok lettünk. Ez örök életemre kiható élmény marad.
Zsolt annyira Dunaújvároshoz, a Dunaferrhez köthető, hogy talán kevesen emlékeznek arra, hogy volt időszak, amikor nem piros-fehér szerelésben játszott. Pedig volt ilyen két és fél év. Ekkor az újvárosban három játékos szerepelt feladó poszton, így Zsolt eligazolt Kecskemétre, hogy ott több játéklehetőséghez jusson. Két évet töltött a Hírös Város csapatában, majd miután a munkája a fővárosba szólította, rövid ideig, egy fél szezon erejéig a MAFC játékosa lett. Onnan azonban ismét hazaigazolt. Tomanóczy Tibor volt ekkor a vezetőedzőnk, aki elmondta neki, sokat kell küzdenie azért, hogy pályára kerüljön, hiszen ekkor szintén három feladója volt csapatunknak. Zsolt küzdeni tudását, emberi hozzáállását, példamutatását ettől kezdve mindannyian ismerjük, hiszen nem sokkal később ő lett csapatunk kapitánya.
– Érdekes, nehezen megfogalmazható érzés az, amikor annak a csapatnak leszel felnőttként a kapitánya, ahol nevelkedtél, ahová mindig szerettél volna bekerülni. Az azonban biztos, hogy erre nagyon büszke lehetek.
A tisztelet azért is kijárt a „csk”-nak, mivel ekkor már főállású munkája mellett végezte el az edzésmunkát, és vett részt a hétvégi bajnoki fordulókon. Nem volt egyszerű ez az időszak, hiszen egyszerre két helyen kellett megfeleljen a főnökei és a saját elvárásainak is. Ami a pályát illette, továbbra is ő volt csapatunk motorja. De eljött az a pont, amikor úgy döntött, így az aktív játékos pályafutásnak a vége. Fizikailag és mentálisan is bírná még a megpróbáltatásokat annak ellenére is, hogy hol ez, hol pedig az fáj. De mi az igazi ok? Az, hogy Zsolt élete napokon, vagy órákon belül nagyban meg fog változni, hiszen hamarosan édesapa lesz!
– Fantasztikus, hihetetlen érzelem dús napokat élünk meg párommal, családommal együtt, hiszen már csak pár nap és megszületik első gyermekünk. Ezért döntöttem úgy, most kell befejeznem a játékot, hogy a családommal a lehető legtöbb időt tölthessem el. Természetesen a sport mindig az életem része marad. Érzek magamban annyi erőt, és olyan remek edzőktől tanulhattam, hogy azt sem zárom ki, hogy miután a gyermekünk, gyermekeink nagyobbak lesznek, akiket akár edzésekre is magammal vihetek majd, akkor edzői szerepet vállaljak. Az pedig egyértelmű, hogy gyermekünk, gyermekeink fognak tudni röplabdázni. De hogy később ez életük része lesz-e, az már az ő döntésük lesz.
Mindent köszönünk Zsolt, és az életben további sok örömöt, egészséget, boldogságot kívánunk!
Vissza